Rebirthing – újjászületés

 

A kenshocoast.blogspot.com alapvetően útinaplónak született. Néha egy-egy versemet vagy dalomat is közzétettem rajta, de főként külföldi barangolásaim emlékezetes pillanatainak megosztására szolgált. Most azonban látszólag rendhagyó módon egy „terápiás” élményemről szeretnék írni, ami, ha jobban belegondolok, nem is áll olyan távol az utazás témájától – épp csak az úti cél szokatlan kissé. A rebirthing terápiával ugyanis nem másik országot, hanem a saját tudatalattimat vettem célba, hogy kicsit felpiszkáljam az pszichémet, és ha lehet, kikotorjam belőle azokat a rég elfelejtett, de adott esetben a mai napig rám kiható emlékeket, amelyektől nem igazán kívánom többé, hogy a jelenemet formálják.

Magának a módszernek az részletes ismertetésétől eltekintenék, sőt, magam is valójában csak a terápia után művelődtem jobban a témában. Egyébként is abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy az első terápiát édesanyám vezette le nekem, akiről nemrégiben kiderült, hogy ezer éve rendelkezik szakképesítéssel, csak a „praxisa” egy jó ideig szünetelt. Ellenben nagyon örülök a fordulatnak, hogy tudása újra előkerült, mert igazán jól jött egy alapos lelki talajforgatás. Maga a terápia gyakorlatilag egy transzlégzésre épülő folyamat, amely a sejtszinten elraktározott pszichés blokkok – félelmek – feloldására szolgál. Igen-igen, itt már lehet sejteni, hogy a tudatalattiba való tudatos utazás nem feltétlen nyári vakációra hajazik, de hogy egy hasonlattal éljek, a szaunában sem a száz fok és a verítékben pácolt fejünk a csúcspont, hanem amikor magunkra zúdítjuk a lavór vizet, és a bőrünk csilingel a felpezsdült véráramtól és kitisztult pórusoktól. Ugyanez a helyzet a rebirthinggel is, kicsit meg kell szenvedni a megkönnyebbülésért, de mennyivel otthonosabb utána a saját bőrünkben lenni…

Fizikai értelemben a terápia működési elve a hosszan tartó, szapora, de szabályos és ugyanakkor mély lélegzetvételre épül, amely olyan szinten feldúsítja az oxigént a szervezetben, hogy egészen más jellegű testi és lelki folyamatokat indulhatnak be, mint amihez hozzá vagyunk szokva. Az én esetemben a módosuló tudatállapot nem adta magát könnyen, már épp le akartam fújni az akciót húsz perc erőltetett légzés után, amikor egyszer csak megindult a „vajúdás”: az egész testemen fura bizsergés lett úrrá, a kezeim görcsölni kezdtek, a beleim is mintha más irányba tekeredtek volna, és bevallom, kissé meg is ijedtem, mert ilyen élményem még nem volt soha. Pont ennél fogva fontos, hogy képzett segítséggel végezze az ember a terápiát, jelen esetben édesanyám biztosította is a terepet: nyugtatott, emlékeztetett a folyamatos légzésre, és a megfelelő kérdésekkel vezette le a testi tünetekkel párhuzamosan felszakadó lelki blokkok elengedését. Szerencsémre ez a felfokozott, görcsös állapot nem tartott sokáig, és a testem újra megnyugodott. Amolyan jóféle kimerültséget éreztem, mint amikor egy kiadós, testi munkával töltött nyári nap után elnyúlok az árnyékban. Kicsit bele is aludtam ebbe a nyugodtabb állapotba, aztán annál nagyobb volt a meglepetés, amikor félálomban hirtelen valami azonosíthatatlan félelemérzet kerített hatalmába, és kiáltozni kezdtem, majd hirtelen felébredtem. Édesanyám szerencsére ott volt, és kezelte a helyzetet, de igazából nem is volt mit. Inkább azt éreztem, mintha egy utolsó nagy adag vált volna le a felpiszkált félelmeimből a terápia végén – mintha „egy nagy kő esett volna le a szívemről”.

Ezek után viszont már valóban a terápia jól megérdemelt hatásai következtek. Nem hiába emlegettem a beszámolóm elején a szaunát, mert pontosan így is éreztem magam, az a fajtakönnyedség és frissesség hatott át, ami a szaunázást követni szokta. Sőt, vélhetően a szervezetemben feldúsult oxigénnek és a megemelkedett tudatállapotnak köszönhetően az érzékeim is kiélesedtek – rég volt olyan finom a tea, mint amit a terápia után szürcsölgettem. A látásom is egészen más volt – a színek élénkebbé váltak, édesanyám vonásait sokkal élettelibbnek láttam, a térnek pedig szokatlanul nagy mélysége támadt… Ami viszont a legjobban esett, hogy ha rágondoltam azokra a dolgokra, amik egyébként gondterheltté tudnak tenni, jelentéktelennek tűntek.  Ez pedig arra engedett következtetni, hogy a dolgok természete valóban a saját szűrőnktől függ… És ha kevesebb félelemmel tekintünk szét magunk körül, akkor amit eddig például vicsornak láttunk, lehet, hogy csak túláradó mosoly, vagy fogselyem-promóció vagy akármi, de korántsem olyan veszedelmes, mint amilyennek hittük…

Persze egy terápiától még nem vág tarkón a nirvána, magam is úgy érzem, hogy épp csak a jéghegy csúcsánál járok. Az viszont kétségtelen, hogy minél többet foglalkozom a saját tudatos vagy tudatalatti tendenciám felismerésével és adott esetben átdolgozásával, annál közelebb kerülök a saját ébredésemhez – vagy mondhatni, újjászületésemhez. Szóval köszönet édesanyámnak!

Burn - hangfelvétel

Januárban sikerült végre az egyik kedvenc, általam írt számom demóját rögzíteni, az alábbi videóban ezt nézhetitek/hallgathatjátok meg.

Egy kis háttérinfó a számhoz:
A Burn című dalt 2010 szeptemberében írtam Ausztráliában, a Gold Coaston. A szám érdekessége, hogy egy különös álom volt, amely az ihletet adta hozzá. Röviden arról szólt, hogy volt egy erdei kunyhóm, amely hirtelen lángra kapott. Rémülten próbáltam a hegy tetejéről visszafutni a völgyben éppen hamuvá égő házhoz, hogy mentsem, amit még lehet. De egy csendes ember mellettem arra intett, hogy felesleges erőlködnöm, a háznak annyi. Nyugalma teljes ellentétben állt a helyzet látszólagos komolyságával. Ekkor a zsebembe nyúltam, és észrevettem, hogy a legfontosabb értékeim - az útlevelem és egyéb azonosító papírjaim - nálam vannak, szóval az identitásomnak nem eshet baja. Ekkor én is megnyugodtam, és hagytam, hadd égjen a kunyhó... :)


Az álmomból hajnalban felocsúdva annak szimbolikáján tűnődtem, miközben a mellékelt képeken megörökített nem mindennapi hajnalnak lehettem szemtanúja a tenger felett. Délelőtt pedig nekiálltam dalt faragni az álomból és az általa felpiszkált érzésekből. A dalszöveget is megtaláljátok a videó alatt. Továbbá köszönet illeti Atus és Geri barátaimat a technikai segítségért.





Van itt még egy Doors feldolgozás is, amit a Burn mellett rögzítettem. Ezt a számot édesapám mutatta nekem, és vele is játszottam először egy közös fellépésünkön, teljesen beleszerettem a dalba. 





Burn dalszöveg:

Verse 1

Standing on the ledge
Watching my house go down in flames
The fire of a pledge
To burn the blame and shame away

I'll never regret it
A shell of fears is home no more
Forgive and forget it
Let it go

Chorus

Burn... Let it flow,let it flow
Flames liberate my soul
Burn... Let it go, let it go
Let the new seeds grow


Verse 2

Standing on the ledge
Watching the past go down in flames
Holy ash descends
A new soil to grow again

I'll never forget Him
The silent dancer in the smoke
His fire's got rythm
He's a thunderbolt

Let it all burn down
Let Shiva take His ground

Képeslapok II. - 1. rész

Puttaparthi, India, 2011. március.

Különös lüktetése van a koraestének, ahogy a füllesztő meleg alábbhagy, és a denevérek visítozása közepette megérkezik a napnyugtát követő langyos, illatos szél. Az év talán legfontosabb újholdjának küszöbén állunk, és az ashramban (kolostorban) ma ülik a Shivarathri ünnepét. A csarnokból áhítatos dalok hangja szűrődik ki, a kolostorváros utcáit átszellemülten róják az emberek. Aki bírja, ma egész éjjel virraszt, és alárendeli magát az újhold titokzatos varázserejének, hogy az elme elvékonyodó leple mögül előbukkanhasson a tiszta tudat. Aki más formában igyekszik megtapasztalni a Shivarathri ízét, ma kimenőt kap éjszakára –ugyanis az ashram szigorú szabályaival ellentétben most nincs tízkor lámpaoltás, és a kapuk is egész éjjel nyitva maradnak.
- Mivel töltsük az időt? – kérdezem az ausztrál lánytól félszeg mosollyal az arcomon. Fürkészően a szemébe nézek, és ismét – az elmúlt hónapok során sokadszorra – hatalmába kerít az érzés, hogy a szavak várhatnak, és inkább időzzünk el ebben a pillantásban, mert mindent, amit el akarnánk mondani egymásnak, egyszerűen ki tudjuk olvasni a másik tekintetéből. A szürkéskéknek ezt az árnyalatát sehol máshol nem láttam még életemben, sőt, valahogy olyan, mintha szembogarán keresztül egy másik, angyalok lakta világ légies tündérei lesnének vissza rám.
- Menjünk ki a faluba – mondja az ausztrál lány a legnagyobb természetességgel.

Ettől féltem.

Gyerekkorom óta számtalanszor megfordultam már Indiában, de az esetek többségében az ashram védelmező burkára hagyatkoztam. A környező civilizációba ritkán merészkedtem ki. A kolostorváros bensőséges, barátságos és kiszámítható légköréhez képest a falu egy teljesen más világ volt: dudaszótól hangos, poros, nyüzsgő, megfoghatatlan, áttekinthetetlen és egy kisgyermek számára akár ijesztő is. Régebben minden egyes alkalommal igen sajátságos kíséret szerveződött körénk, „gazdag nyugatiak” köré. Utunkat a különféle portékáikat eltántoríthatatlan lendülettel kínáló árusok keresztezték folyton-folyvást, miközben minden léptünket koldusok raja követte; maszatos képű, az ingem szélét húzgáló gyerekek, alultáplált kisbabáikat ernyedten tartó, szakadozott száriban könyörgő asszonyok, gyermekparalízistől torz testű férfiak, fogatlan, összeaszódott öregek, szárazleprától ujjaikat vesztett szerencsétlenek. Mostanra valamelyest enyhült a helyzet, a koldusok száma jócskán megcsappant, sőt, magam is sokkal magabiztosabban mozgok a nyugatiakat körülölelő utcai glóriában. De a gyermeki szellem olyan, mint a szivacs; minden élményt magába szív, és évekkel később is ereszti – adott esetben baljós ¬– levét. Éjszaka a faluban… A gondolattal a valahol mélyen bent ücsörgő kisgyermek most halálra rémült. - Hát nem tudom, mennyire jó ötlet… A falu éjszaka veszélyes lehet.
Az ausztrál lány kétkedő mosolyra húzza a száját.
- Miről beszélsz? Csak nem félsz?
Most mit mondhatnék? Pont neki, akivel valamilyen megmagyarázhatatlan módon olyan mélyen értjük egymást, mint mással talán eddig sosem… Csodálkozva nézek rá, és nehezen hiszem el, mennyi bátorság rejtőzik ebben a finom, törékenynek látszó leányban – aki egyébként pont azért szeret a karjaim közé bújni, mert az ölelésemben biztonságban érzi magát. Most pedig ő az, aki játszi könnyedséggel ragadná meg a kezem, és vonszolna végig Puttaparthi poros utcáin, éjszaka, a legelvarázsoltabb újhold fényében, mindeközben fittyet hányva gyermekkori mumusaimra, akik valahogy a mai napig ott lapulnak a bazárok sorai között, a koldusok rongyos kendői alatt, a dohányt rágcsáló taxisofőrök véreres szemeiben.
De nincs választásom, a szürkéskék szemek a vesémbe látnak. Biztonságot nyújtó ölelésem hírére való tekintettel pedig nem vallhatok szégyent – megadom hát magam.

Az ausztrál lányt valahol a déli kontinens partjai mögött tornyosuló hegyekben, egy eldugott életmódközpontban ismertem meg, ahol pincérnőként dolgozott, és különös barátságunk valahol ott, a vendégek után hátramaradt ételmaradékos tányérok és a kandalló elalvó tüze között kezdett szövődni. Miközben ő az asztalokat szedte le az elcsendesülő késő estében, én a kedvenc számait gitároztam lágyan a parázs mellől. Aztán útjaink elváltak, de csak hogy néhány hónappal később, miután én a keleti parton kóboroltam, ő pedig Dél-Amerikát barangolta be, ismét egymás társaságában és egyúttal közös nappaliban is találtuk magunkat. Lakótársaként és számtalan, egymás ölelésében töltött ártatlan pillanat után nehéz szívvel váltam el tőle, amikor végül visszaköltöztem Magyarországra – és annál nagyobb volt az örömöm, amikor néhány héttel később Indiában újra egymás mellé sodortak minket a kontinensközi légáramlatok. Így közösen indulhatunk neki a ma esti kalandnak.

Egymásba karolunk, és úgy döntünk, végigjárjuk a falubeli templomokat, hogy meglessük, a kolostoron kívül hogyan ünneplik a szentséges újhold éjszakáját. Eleinte elővigyázatosan méregetem a járókelőket, majd a gyanakvás lassan átadja helyét a bizalomnak, sőt, azt kell mondjam, hogy a képzeletem által fenyegetőre mázolt utcák még barátságosabbak is, mint nappal. Talán az ünnep teszi, talán az egész napos alkudozásban meglankadt árusok távolléte, de egészen más az este hangulata, mint azt vártam.

 

A templomok mindegyikéből lelkes éneklés szűrődik ki, mindenütt az istenek szent neveit zengik. Mi magunk egy Hanuman templomba térünk be (aki a hinduk mitikus „majomistene”), és némi bámészkodás után egyszerre csak lelkesen zsivajgó gyerekek körében találjuk magunkat. Először nem tudjuk mire vélni a dolgot, de lassan összeáll a kép, hogy a minket körülrajongó kölykök azok az törpetitánok, akikkel a minap a falusi strandon cimboráltunk össze. Lelkesen, fültől-fülig érő mosollyal rázzák a kezünket, és végtelenül örülnek, hogy ezen a különleges estén, amikor ők is soká fennmaradhatnak, épp azt a templomot tiszteltük meg a látogatásunkkal, amelyikben ők is ünnepelnek. Az örömtől egészen megrészegülnek, a karomon csüngenek, apró kezeikkel az izmaimat tapogatják, majd maguk is vicsorogva megfeszítik kis párizsikarjaikat. Az ausztrál lánnyal csak nézünk egymásra, és el se hisszük, micsoda fogadtatásban részesülünk egy olyan templomban, ahol életünkben nem jártunk még. A szívem kezd egészen feloldódni a gyermekzsivajban, és megint csak megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy nincs olyan hely a világon, ahol az élet ne akarna újra és újra vendégül látni, még ha a legváratlanabb álarcok mögé bújik is.

 

Tovább sétálunk az utcákon, és már éjfélre jár, amikor ismét gyerekekbe botlunk. A kicsik és serdülő ifjak alkotta csapat az utcalámpák fényénél tollasozik a repedezett aszfalton. Amint megpillantanak, magukhoz intenek bennünket, és a legnagyobb természetességgel, kérés nélkül a kezünkbe nyomják az ütőiket, hogy mi is játsszunk egy kicsit. Olyannyira el vagyok képedve, hogy egyetlen szervát sem tudok tisztességesen viszonozni, de ez, úgy látszik, rajtam kívül senkit nem zavar – az indiaiak ártatlan mosollyal követik minden kritikán aluli megmozdulásomat, mintha magától értetődő dolog volna szelet fésülni a tollasütővel. Az ausztrál lány pedig finoman kinevet – de ő az utolsó ember, akitől ezt zokon vehetném.

Ennyit a mumusokról. A bennem lakozó, megszeppent kisfiút az ijesztőnek hitt este egy egész falkányi nevető, barátságos gyerekkel vette körül. Az újhold szelíd ívben vonul a fejünk felett az égbolton, ahogy újra átlépjük az ashram kapuját. Az ausztrál lánnyal csendesen válunk el egymástól, de a szívem hálától hangos. A próbatétel ezúttal nem volt kifejezetten embert próbáló, inkább amolyan hétköznapi hősiességnek lehetne nevezni. Mégis, bátorságot és bizalmat tanulni mindig felbecsülhetetlen – főleg, ha olyan forrásból fakad a lecke, ahonnét első ránézésre nem is sejtenék ilyesmit. Ezt a bátorságot viszem haza Indiából szuvenírként saját magam számára – és a szürkéskéknek azt az árnyalatát, amelyet senki más szemében nem láttam még életemben.

Fijire emlékezve - Memories of Fiji

(Scroll down for English version.)

Virágfüzérek, fáklyák az éjszakában és fehéren villogó fogak, ahogy a sötétbőrű szigetlakók arcán boldog mosoly terül el... Ezek a kulcsszavak, amelyek a “Fiji” szó hallatán eszembe jutnak. Természetesen az sem állna túl messze az igazságtól, ha a fejemben élő benyomások és emlékek listájához hozzácsapnánk a pálmafákat, a végtelen homokos tengerpartokat vagy a fövenyre vetett korallkincseket is. Fijire tett látogatásom a naiv rácsodálkozás és ártatlanság idején történt, és miután mindössze hétéves voltam, a világ majd minden sarkától olyan messze fekvő mesés szigetcsoportot teljesen más nézőpontból tapasztaltam meg (szó szerint, ami a testmagasságot illeti). Kisgyerekként a turistatérképekre felvésett látványosságok és a gyakran felkeresett célpontokat bemutató fotók semmilyen jelentőséggel nem bírtak számomra, továbbá azoknak a helyeknek a nevét se tudom felidézni, amelyeket meglátogattunk (vagy amelyeket csak “illett volna”). Ám e szigeteken egy véletlenszerűen megszervezett kaland mégis olyan kincseket tárhat fel, amiről álmodni sem lehetne egy aprólékosan kidolgozott útiterv kereteiben – amely legalább olyan precíz és mesterséges, mint ahogyan a napokat ixelgetjük szorgosan a naptárunkban, miközben a menetrendszerinti kávé beleivódik a mindennapos irodai rutinba…

Ellenben Fiji… Fiji az a hely, ahol egy hétéves kisfiú sokáig ébren maradhat az édesanyja beleegyezésével (!), és ámulattal figyelheti, hogyan kelnek át mezítláb és a fájdalom legkisebb jele nélkül az izzó parázson a félmeztelen törzsi muzsikusok. Sőt, a helyiek a legnagyobb természetességgel tekintenek a tüzes zsarátnokon könnyeden korzózó honfitársaikra, teljesen közömbösek aziránt, hogy természetfeletti esetről van-e szó vagy csak igen vastag talpakról… 

szauna másképp...

Ha viszont a helyi szállodában elmegy az áram az éjszakai lendület kellős közepén (ami gyakran megesik), a jámbor taxisofőrök, akik munkájukkal egyébként valószínűleg alig keresik meg a betevő falatot, készségesen lemondanak néhány fuvarról, hogy fényszóróikkal világítsák meg az áramszünettől megilletődött vendégek körét, és így fenntartsák a hangulatot.

Természetesen Fijinek megvan a napos oldala is, sőt tulajdonképpen az élet éppen a napsütésben veszi kezdetét… A perzselő zenitet aligha lehet megúszni, ezért általában érdemes megfelelő helyet keresni a hűsöléshez. Példaként át lehet motorcsónakázni valamelyik aprócska szigetre a közelben, ahol az embert pont „azok” a képeslapokról jól ismert szalmakunyhók, üde trópusi növényzet és hideg limonádé várják. Természetesen életkor szerint változó, hogy mit tartunk leginkább vonzónak egy ilyen helyen, így jelenleg talán a trópusi kabinok egyszerű romantikája ragadná meg leginkább a fantáziámat, és nem feltétlenül az a tény, hogy egyébként az összes ilyen kunyhó összkomfortos, hatalmas franciaággyal és óriási tévével van felszerelve, amelyen kétségtelenül lehet rajzfilmet is nézni… Ez pedig egy Tini Nindzsa Teknőcök-függő hétéves kisgyermek számára azért, valljuk be, hatalmas előnyt jelent még a trópusi körülmények közepette is. Ellenben nincs az a szuperhős, aki megmenthetne a sziget örökkön jókedvű, termetes bennszülött matrónáitól. Göndör fekete hajukkal, lapos orrukkal, dalolva sietnek az ember elé, hogy virágfüzért akasszanak a nyakába, majd egy fénykép erejéig tekintélyes méretű kebleik közé préseljék az óvatlan látogatót… Mintha csak a képeslapokról kelt volna életre a seregnyi gondoskodó nagynéni, ahogy egyszerű, de felemelő és megnyugtató népdalaikat éneklik mindenki számára.

A szerző lányos zavarában egy helyi asszonyság szerető ölelése során

A béke azonban nem csupán a szigetlakó asszonyok biztonságot sugalló masszív jelenlétéből fakadt, hanem a városokban látható rendőrök látványából is, akik tűzfegyverek nélkül vigyázták a rendet, egy méretesebb botot, ha magukkal hordtak, amikkel legfeljebb az éhes kutyákat kergették odébb. Továbbá egy kisgyerek számára az első és legfontosabb kérdés velük kapcsolatban az volt, hogy a biztos urak milyen meggyőződésből viseltek a nyugati középkorú hölgyek viseletét idéző fehér, cakkos szélű szoknyát? Meg lehetett volna próbálni elmagyarázni az ifjabb verziómnak, hogy ennek oka pusztán a helyi kultúrában és szokásokban rejlik – ami azonban semmit nem változtat a tényen, hogy a rendőr bácsik lányruhában vannak. Ez pedig folyamatos okot jelent a vihorászásra… Egészen addig persze, amíg az emberfiát el nem önti a lelkesedés, és rá nem veszi az édesanyját, hogy vegyen neki is egyet a rendőrgúnyák gyerekméretre szabott másából (fekete trikó, fekete tányérsapka, fehér, cakkos szoknya). Aztán hazatérve a pajtásoknak a szerelést megmutatva hirtelen azon kapom magam, hogy én is osztozom a csúfos tréfa súlyában…

Fiji hagyományos rendőrszerelés

Ha a fehér homokos partokon és a végtelen óceánon túl, illetve a szoknyás férfiak örökkön friss látványán kívül többet is látni akarunk, irány az esőerdő… Csak le kell szállni a buszról egy olyan megállónál, amely ugyanannyira tűnik érintetlen dzsungelnek a töredezett burkolatú, rég elfeledett országút mentén, mint a környék bármelyik másik pontja. Majd vessük magunkat egyenesen a vadonba egy keskeny ösvényt követve, miközben élvezzük a hatalmas, nyirkos lombok hűvösét, és a csúszós kövek mellé kegyesen kihelyezett korlátba kapaszkodva azon elmélkedünk, vajon miféle ősi madarak adják ki ezeket az ismeretlen hangokat. Aztán a semmiből hirtelen előbukkan egy vízesés és egy jéghideg tó, amely felett a helyi fiatalok indákon lengenek, és hatalmasakat csobbannak a vízbe. A legnagyobb természetességgel és vendégszeretettel köszöntenek, és e pillanatban rá kell ébrednünk, hogy végső soron a boldogság igazán nem kerül sokba…

A szerző első kulturális interakciója a helyiekkel

Két hét Fiji – mint egy izgalmas gyermekkor véget nem érő fejezete. Az idő megáll, az óra ketyegését a partra futó hullámok nyugtató ritmusa váltja fel. Ám még akkor is, ha a gyermekkor elmúlt, magunkkal vihetünk egy maréknyit ebből a természetes tempóból buzgó felnőttségünkbe is. Egy pillantás a kávés bögrébe, és ott a limonádé; a mobiltelefont elnémítva pedig előszüremlik a boldog matrónák éneke, ahogy az életet dicsőítik.

Nem mindenkinek van arra lehetősége, hogy Fijire költözzön, de bármikor megengedhetjük, hogy egy darabka Fiji költözzön belénk. Főleg, ha időről időre félretesszük a terveket, és hagyjuk, hogy a dolgok maguk fedjék fel előttünk kincseiket.

(Sajnos a saját fotóinkat még nem találtam meg, ezért összevadászott képanyagot alkalmaztam).

Memories of Fiji

Garlands, torches in the night and wide smiles with glowing white teeth framed by dark coloured happy faces… The three keywords that come to my mind when I hear the word “Fiji”. Well of course it wouldn’t be too far from the truth if palm trees, endless sandy beaches and most spectacular coral trinkets washed ashore would be also added to the list of impressions and memories somewhere deep in my head.

The time when I visited Fiji was a time of naïve astonishment and innocence. Due to the fact that I was only around seven, a trip to these amazing islands so far away from almost every corner of the world, was experienced from an entirely different point of view. Especially when it comes to body size… As a little child the highlighted dots on the tourist maps and the pictures of frequently visited tourist locations had absolutely no significance to me and furthermore I can’t even recall any of the names of the places we did visit or were just “supposed to”. But a randomly organised adventure to these magical islands may always reveal such treasures which we might not have even dreamed of in the course of a neatly planned schedule, which is just as precise and artificial as the way we keep ticking the days in the calendar as coffee quickly soaks itself into the everyday office routine…

But Fiji… Fiji is the place where a seven year old little kid gets to stay up late with (!) his mum’s permission and watches the half-naked skilled tribal musicians dance through the ashes of a recently put out fire carpet without even a trace of pain. And these folks consider walking on glowing embers a way of living, seemingly indifferent whether it is a case of supernaturalism or simply way too thick soles…

And in case the power goes out during the rhythm of the night at the hotel, the humble taxi drivers hardly earning enough for keeps don’t mind spoiling some drives and turning their cabs’ headlights to the circle of people a bit startled by the sudden darkness, just to keep up the mood…

Fiji obviously has a sunny side as well, actually life begins in the sun… You can’t really escape the scorch, so it’s better to find a proper place to keep your cool. For example taking a boat ride to a tiny island with those typical straw huts, lush vegetation and cool lemonades… Of course what counts as interesting varies by age, so perhaps presently the main point of attraction would be the simplicity and romance of those tropical cabins, and not necessarily the fact that all these huts had all the modern conveniences, a huge bed facing a huge television undoubtedly full of cartoons… A great advantage among tropical settings for a seven year old boy committed to Teenage Mutant Ninja Turtles. But no superhero could save you from the ever jovial, well-built native mistresses of the island with black curly hair, flat noses and constantly singing, dropping enormous garlands around your neck and pressing you up against there considerable sized breasts for a photograph… Like an army of caring aunts come alive from postcards, chanting simple, uplifting and somehow relaxing traditional tunes for all who come around.

And peace not only comes from the sense of security in the massive presence of our overseas matrons but also from the policemen all around the cities, who in those days carried no firearms, only staffs to perhaps frighten away some hungry dogs… And of course the first and foremost question for a kid is ‘why on Earth do these officers wear jagged white skirts like middle-aged women in the West’? You can try to explain to a little boy that the reasons lie in the local culture and customs, but they still remain men in girls’ wear and thus are a constant reason for giggling… Until you get enthused, have your mother purchase you a small sized uniform of the same outfit, a black shirt, white skirt and a black cap, take it home, show it to your little friends and eventually have the joke on yourself…

But if you’d want to know more than “just” white sand and endless ocean or the ever fresh experience of men in skirts, head for the rainforests… Get off the bus at a station which looks like an intact spot like any other besides the cracked pavement of a long forgotten road. Then head straight into the wild on a narrow path, enjoy the cool beneath the wet giant trees, take a grip on the bar gracefully placed beside the most slippery rocks, try to find out what kind of ancient birds give such unfamiliar sounds, than suddenly out of nothing come upon a waterfall with a lake cold as ice and with all the local youngsters leaping into it from the edge of the surrounding rocks, swinging on vines… And all of them welcoming you in the most natural manner and with hospitality. So you come to realize in these moments that happiness, eventually, might not take that much…

Two weeks in Fiji, like a never ending chapter of an exciting childhood. Time stands still; the pace of the clock is replaced by the relaxing rhythm of the waves running ashore. And even if childhood is gone, you can still take back a handful of this natural tempo to the office. Peak into your coffee and recall the lemonade, mute the cell phone and hear those happy matrons sing their song of the glory of life…

You might not have the chance to move to Fiji, but you can always let a piece of Fiji move into you. Make the discovery even better by putting the plans aside: take a leap of faith and let the islands reveal themselves to you… Soak in all the impressions with the innocence of a seven year old child… And Fiji might live in you even longer than you think you would remember.

(Unfortunately I haven't figured out where our own photos have been put, so for the time being I decided to use other people's shots.) 

Half of my heart

Half of my heart was here all the time
Silently keeping the warmth of my home
And half of my heart was out, far and wide
With oceans to cross and mountains to roam

Beating so wild to make its way through
A great divide within time and space
And growing wings to ascend high into
Fables of blue with white clouds to chase

Half of my heart was here all along
Loyal to the inwoven threads of love
But half of my heart seemed not to belong
Circling in far skies like a restless dove

A great architect I once dreamt to be
Building a bridge made of feathers and flames
To burn the many miles between you and me
To lightly lift me into the embrace of your gaze

A great alchemist I dreamt to become
Turning the dust of the road into gold
Golden as the days once in the ashram
Golden as our days I thought to be foretold

The days I thought to invite all my heart to stay...
But who is to predict the Flute player's sweet games?
And now the changing melody leads our steps away
The feathers of this bridge surrender slowly to the flames

Half of my heart sunk into the sea
But the threads of love have pulled it ashore
And half of my heart is now beating with glee
For the two shall be separate no more

The fables have faded but the melody goes on
And this reunion in my chest is sacred as it is  
All of my heart's desires amount to only one
May this life embrace you in the best of bliss

For all of my heart is here once again
But the inwoven threads now stretch far beyond
The sky was the same the day it began
And the love will remain, to it we belong

21st November 2011

Hová lettek a hippik?

2011 nyarán megjelent egy cikkem az ausztráliai Byron Bayről a National Geographic hazai oldalának online rovatában.Részlet az írásból:

"A település arculatának átalakulásában azonban talán még meghatározóbb volt az 1973-ban, a közeli Nimbin településén megrendezett Aquarius fesztivál, az ausztrál hippimozgalom egyik sarokköve. E fesztivált követően fedezte fel magának Byron Bayt a hagyományos társadalmi keretekből kiszakadni vágyó, alternatív életformát választó közösségek egész sora. A hely szelleme nem csupán a déli kontinens hippijeit bűvölte el, hiszen hamarosan lelki útkeresők egész sora kezdett a világ minden tájáról a településre és környékére áramolni. Byron Bay ettől kezdve a különféle kultúrák, vallások és alternatív világszemléletek olvasztótégelyévé vált; egymással békésen együtt élő helyi közösségek sokasága alakult ki a festői szépségű térségben."

A teljes cikket és a további fotókat ide kattintva lehet elérni.

Klímavédelem és megvilágosodás kéz a kézben

(A cikk eredetileg az Energiaklub honlapján jelent meg, megtekinthető ide kattintva.)

Akármennyire is tűnik úgy, a klímavédelem mégsem csupán a környezetvédők és a civil szervezetek ügye – aki nyitott szemmel jár, láthatja, hogy még India szentjei is bolygónk megóvására buzdítanak bennünket. Valójában nem is annyira új keletű, hogy a lelki élet kulcsszereplői is elkötelezett hívei a környezetvédelemnek. Nem mindennapos ugyan, de nem is ritka dolog, hogy a vallási intézmények maguk is kiveszik részüket a klímavédelemből. Ezúttal India egyik legmeghatározóbb, világszerte ismert szent asszonyának, Ammának a környezeti intelmeibe és munkásságába nyerhetünk bepillantást.

 

A klímaváltozással kapcsolatos, jól ismert tudományos, társadalmi vagy éppen gazdasági szempontok mellett egészen más megközelítést jelent az a kérdés, hogy spirituális értelemben milyen kapcsolatban állunk a természettel. Amma (avagy teljes nevén Mata Amritanandamayi Devi), az indiaiak egyik legnépszerűbb tanítója és „ölelő anyja” hosszú évek óta járja a világot, spirituális témájú előadásokat tart, humanitárius tevékenységeket végez, és védjegyeként végtelen sorokban öleli magához az anyai szeretetre vágyó embereket. Amikor indiai utam során ellátogattam egyik rendezvényére, nem sejtettem, hogy szakmai szempontból is igen értékes tapasztalatban lehet részem. Miközben tanításait az indiai forróság hatására szelíd félálomban hallgattam, egyszerre arra lettem figyelmes, hogy beszédében környezetvédelemmel kapcsolatos kifejezések is elhangzanak. Magamhoz térve ámulattal állapítottam meg, hogy Amma részletekbe menően értekezik az ember és a természet kapcsolatáról, nem kevés korszerű környezetvédelmi szemponttal támasztva alá filozófiáját.

Beszéde során Amma először az általános környezeti alapelveket fogalmazta meg spirituális megközelítésből. Kiemelte, hogy a teremtés részeként mennyire fontos tisztelnünk és megbecsülnünk az egykor bőségesen rendelkezésre bocsátott erőforrásokat és kincseket. Ezt követően jött a meglepő fordulat, hisz bár más szentek és guruk esetében is tapasztaltam, hogy szóba hozzák környezetünk megóvásának kérdését, Amma azonban nagyon gyakorlatiasan, mindennapi példák ismertetésével folytatta tanításait e témában. Megjegyezte például, hogy az emberek Indiában évezredekre visszanyúlóan széles falevelekből rögtönöztek maguknak tányért, ami szerves anyagként hamar lebomlott, és visszakerült a körforgásba. Ellenben manapság az indiaiak is áttértek az egyszer használatos műanyag tányérokra, így feleslegesen dagasztják tovább a már eleve minősíthetetlen méretű szeméthegyeket szerte a városokban. Amma másik gyakorlati tanácsa a car-sharing, vagyis a telekocsi alkalmazása volt (a több férőhelyes személyautók utasterének maximális kihasználása az egy irányba utazók összeszervezésével, pl. munkába menet). Felettébb szokatlannak és bátornak tűnt számomra ez a gondolat annak ismeretében, hogy az indiai közlekedési rendszer és gyakorlat milyen gyökeresen különbözik a nyugatitól.

 

Már magán a rendezvényen is feltűnt, hogy indiai tapasztalataimmal ellentétben a rendezők a szelektív hulladékgyűjtésre buzdították a résztvevőket, és mint kiderült, a guruasszony „turnéjának” minden állomásán gondoskodnak a szelektív gyűjtőedények kihelyezéséről. Ezek után nagyon kíváncsi lettem, hogy milyen további meglepetéseket tartogat számomra Amma „zöld” szellemisége. Így fedeztem fel holnapján, hogy nem csak beszél, hanem cselekszik is: az általa alapított oktatási és humanitárius szervezet keretein belül működik egy úgynevezett Green Friends nevű környezetvédelmi kezdeményezés. A 2001 novembere óta tevékenykedő akciócsoport pedig nem kevesebb, mint egymillió facsemetetét ültetett szerte a világon, és további százezret terveznek elültetni évente. Nem kell megindokolni, hogy milyen nagy jelentőséggel bírnak az ilyen példaértékű projektek, hiszen a zöldfelületek a klímaváltozásért javarészt felelős szén-dioxid természetes megkötésében kulcsszerepet játszanak (arról nem beszélve, hogy a negyven fokot is meghaladó indiai nyárban a lombok árnyéka egyenesen életmentő lehet, és csökkentik az egyre jelentősebb városi hősziget-hatást is). Amma zöld barátai továbbá erdei közösségi elvonulásokat, iskolai foglalkozásokat és kommunikációs kampányokat is folytatnak a környezeti tudatosság emelésére. A Green Friends honlapja is tartogat jótanácsokat az érdeklődők számára – íme néhány javaslat Ammától azoknak, akik nem csak két kezükkel, de szívükkel-lelkükkel is szerepet kívánnak vállalni a Föld sorsáért folytatott küldetésben:

• Nevelgess egy általad szentnek tekintett növényt (az indiaiak esetében a tulasi, vagyis szent bazsalikom az elsőszámú kedvenc), és öntözése-ápolása során ajánld szeretetedet és megbecsülésedet az anyatermészetnek!
• Ültess minden évben kilenc vagy még több facsemetét, és ha lehetőséged van rá, vonj be gyerekeket is az ültetésbe!
• Csak annyi erőforrást végy magadhoz a természettől, amennyire feltétlen szükséged van!
• Minden nap szánj egy kis időt arra, hogy kapcsolatba lépj az anyatermészettel akár fizikailag (pl. csendes séta a természetben), akár befelé fordulva, lelkiekben!

A nyugati elme számára elképzelhető, hogy e tanácsok elsőre kicsit túl misztikusnak tűnnek. Azonban ha lefordítjuk őket saját szóhasználatunkra, könnyen belátható, hogy mögöttes tartalmuk teljesen egybecseng a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás társadalmi alaptételeivel is. Ültess facsemetét – mert fafajtól, kortól és állományszerkezettől függően egy hektár erdő 0,9-4,6 tonna szén-dioxid megkötésére képes évente. Vonj be gyerekeket is az ültetésbe – ők a jövő generációja, és a környezeti szemléletformálást nem lehet elég korán kezdeni. Takarékoskodj az erőforrásokkal – mert az elpazarolt energia is csak a kibocsátott szén-dioxid mennyiségét növeli. Lépj kapcsolatba az anyatermészettel – mert csak az tudja igazán megbecsülni környezetét, aki ismeri annak kincseit. Látható tehát, hogy mindegy, melyik oldalról ragadjuk meg a témát – legyen szó egy indiai guru lelki tanításairól vagy az Energiaklub kommunikációs üzeneteiről –, a lényeg ugyanaz. Mindannyian tehetünk, és mindannyiunknak tennünk is kell bolygónk épségének helyreállításáért.

További részletek Amma klímavédelmi tevékenységéről a hazai közösségi oldalon ide kattintva olvashatóak.